Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1990. augusztus, I. évfolyam, 8. szám »


Varga Gábor

Varga Gábor
POGÁNY SIRATÓ
Körös-körül már rég csak a sötétség szellemei vihogtak és köszöntötték nádifarkas-vonítással az éjszakát. Néha egész messziről, egész távolról hangzott fel az elhaló kárörvendezés, hogy aztán egyszerre közvetlen közelről érkezzen meg reá az üvöltő válasz, egyaránt jelezve kísértő szellemeket és átkozódó ősöket.
Megérkezésük óta a tábort csendre dermesztette a félelem. Senki sem próbált tenni semmit ellenük, még a mindentudó sámán sem – ő is érezte, a múlt árnyai felett nincs hatalma neki sem. S még ha lenne is, a mocsár felől egyre sűrűsödő köd lassan-lassan amúgy is mindent eltakar. Néha ugyan bele-beleharapott a gúnyosan felkacagó pusztai szél, éles pengéivel rendet teremtve pillanatok alatt, szerteszét szaggatva mindent, ami felhőfoszlány, ködgomolygás, páratakaró, elülte után azonban a föld mélyéből ismét csak előcsúszott a mindent elborító fehér lepel, ismét csak alattomosan kikerülte a füstölgő fáklyák fényét, az őrtüzek senyvedő parazsát, és gomolygó súlyával ráfeküdt a világra, félreérthetetlenül tudatosítva mindenkiben: ezen az éjszakán itt ő az úr...
Az öregember is egymagában ült a sátrában és reszketett. Hiába tekergette prémjeit, e jobb időkre emlékeztető kopott bőrbundákat aszott teste köré, hiába húzta jobban össze derekán a szíjakat, a megfosztott bőrök csak a csontig hatoló hideg ellen használtak valamit, az éhség mardosását azonban nem szüntették meg, a távoli magyar őrtüzektől ideszűrődő víg nótaszó foszlányait nem kergették el. És főképpen nem űzték el a félelem jeges dermedtségét.
Mert Thonuzoba, a rettenthetetlen besenyő, a hírneves portyázó, a vakmerő pogány, a megvesztegethetetlen tűzimádó, aki éveken át dacolni mert magával a királlyal is – félt. Iszonyatosan félt. Maga sem tudta, pontosan mitől: nemcsak az elkövetkezendő vádló vagy becsmérlő tekintetektől, a győzők biztos kérlelhetetlenségétől, de magától a reá váró számonkéréstől is. Mert az még a magyarok kegyetlenségénél is kíméletlenebb lesz. Ha valamiről, erről meg volt győződve bizonyosan...
Amikor este, a követek távozása után remegni kezdett, még megpróbált erőt venni magán, még vezérhez méltó módon akart volna búcsút venni népétől, ha már konok daccal ezt a sorsot választotta magának; még megkísérelte legyőzni önmagát, úrrá lenni saját emberi gyarlósága felett, de mindhiába, teste már nem engedelmeskedett, izmai nem hallgattak reá, érzékei szinte teljesen eltompultak. Csak a gondolatai, azok maradtak mindvégig tiszták, meglepően tiszták és élesek... De hát mit ér a gondolat egymagában, ha már felkelni sincs ereje? Ha már az a nyomorult lába nem tartja meg?... És mit várjon akkor a többitől, ha már ő sem uralja tulajdon karjait? Hogy kívánhat akkor lehetetlent ezektől a csontvázzá fogyott, élő kísértetektől, akik a fél karukat is odaadnák talán egy teli gyomorért, hogy kérhetné tőlük azt, hogy jöjjenek vele holnap, utolsó nagyszerű kísérletként, a biztos halálba? Hogyan, amikor már ő is csak reszketni és vacogni tud a kopott bőrei alatt? És különben is, milyen jogon kérhetné tőlük ezt? Milyen indokkal? Azért, mert ő nem tudott, nem akart túllépni egy apróságon, ami szerinte a létnek egyedüli értelme, de talán másnak nem az, azért most mészároltassa le a még életben maradottakat? Hol a bizonyosság, hogy neki van igaza?... Meg aztán tulajdonképpen már nem is igen hallgatnának reá. Hiszen már most is, a kialvó tüzek mellett rongyos regősei hiába énekelnek a régi dicsőségről, a didergő őrök már javában azt latolgatják, hogy a holnap kezdődő szabad szolgaság tiszteletére mekkora adagot kapnak majd falni új uraiktól; és szidni is már csak őt szidják egyes-egyedül, mivelhogy konok önfejűségével még ezen az utolsó éjszakán is megnehezíti a dolgukat. Akkor, amikor ők éhesek... Pedig hát el kellene magyarázni ennek az emberi ételt időtlen idők óta nem látott kóbor töredéknek, hogy épp e magányos értelmetlenség szükséges ahhoz, hogy az életben maradottak ezután is megtartassanak őseik képében, hogy csak egy ilyen esztelen áldozat tartja majd meg az utánuk jövőkben apáik emlékezetét. Csak az ő értelmetlen, céltalan szembefordulása a király könyörtelen erejével, csak egy ilyen mindent vállaló cselekedet rázhatja fel újra életre ezt a magára maradt, szüntelen üldöztetésben elfásult, lassan már az önmaga pusztulásába is belenyugvó maroknyi néptöredéket.
Újra végiggondolta az estét, amikor fogadnia kellett a király követeit, a lovaikat gőgösen táncoltató, cifra zekés magyar urakat, akik azokat az elfogadhatatlan feltételeket hozták, azokat a szándékosan kiszámított embertelen feltételeket, amelyeket ő mégis mind, sorban egymásután – elfogadott. Mert mást nem tehetett. Egy kivételével valamennyit egymásután... Egy kivételével... Mert azt az egyet viszont elfogadni jövőre vágyó embernek nem lehetett. Semmi szín alatt. A legcsekélyebbnek tűnő és mégis a legalattomosabb feltétel volt, mérge csak lassan hatott volna, hónapok-évek leforgása alatt – de akkor aztán annál kíméletlenebbül. Ő is csak véletlenül vette észre, azért, mert sajnálta idegenbe adni azt a szívéhez nőtt kölyköt, és nem bólintott azonnal reá. Csak így lett alkalma neki is felmérni a kérés aljasságát. Azt, hogy ez a feltétel maga a mindent biztosan elsorvasztó szárazhalál...
Pedig hát akart, az ősök látják a lelkét, igazán egyezkedni akart, nem jutányos alkut, nem, ahhoz; tudta jól, túl kevés az ereje, tudta, nincs mese, neki itt most meg kell hajolnia az erősebb előtt, mert az különben úgyis a földre teperi a magukra maradottakat, de minden megalázkodásnak célja és értelme van... Ez a jóindulattól csöpögő üzenet viszont épp e célt vette volna tőlük el...
Ismét felrémlettek előtte a szemek, népe fáradt tekintete, amely éhesen mérte végig a követek hivalkodóan kövér lovait, s egyidejűleg a sebhelyes arcok bosszúért lihegő pillantása is, amelyekből azonban az esti szél hidege oly hamar kiölte a szembeszegülés parazsát. Vagy a keze, tulajdon hirtelen reszketni kezdő keze, amellyel a bolgár rableánytól átvette a kumiszos tömlőt, és magyar szokás szerint először a földre löttyintett belőle egy keveset; megpróbálta visszatartani remegését, tudta, a követek figyelik, lesik minden mozdulatát, mégsem bírt uralkodni magán, mégsem tudta ellenőrizni tulajdon izmait... Csak mire a tömlő egyszer körbejárt, erőltetett annyi nyugalmat magára, hogy köntörfalazás nélkül a szoborarcú győzőknek szegezhette a kérdést:
– Népem békéjéért hívattalak ide benneteket. Halljam hát, mit kíván uratok? Mi a fegyvernyugvás ára?
A besenyő szavaira a bőrzekés, posztónadrágos Csanád nembéli Gyula válaszolt. Már a legelső megmozdulásában látta a fölényes magabiztosságot, a felsőbbrendűség tudatát, a sebezhetetlenség hitét, és tudta, kíméletre ezektől nem számíthat.
– Urunk, Stefánus király üzenete így szól: fogadjátok el a keresztvizet, és éltetek, marhátok, vagyonotok megmarad.
Sokáig hallgatott. A mécses pislogó lángjába bámult, és látta a hadainak halálával átkozódó kísértetek táncát a feje felett. Aztán halkan, amilyen halkan csak ilyenkor megszólalni lehet, válaszolt:
– Meglesz.
– Bálványaidat, amit eddig imádtatok, szemünk láttára tűzbe veted, sámánaidat pedig még holnap világgá kergeted.
– Ez is meglesz. Csak béke legyen.
– A frátereknek, akik majd téríteni a táborodba jönnek, minden segítséget megadsz, s az ellenük szegülőket szigorúan megbünteted.
Erre már csak bólintani tudott. Mi mást tehetett volna...
– A keresztség felvételében és az egy, igaz Isten imádásában magad jársz majd jó példával elöl.
– Állom. Élni kell.
– Királyunk parancsait betartod, híveit megsegíted, ellenségeit ellenségednek tekinted.
Újabb fejbólintás volt a felelet. Itt igazán nem volt alkudozásnak helye most.
– Üzenetére, ha kell, vitézeiddel együtt lóra ülsz és harcba indulsz.
– Bárki ellen?
– Bárki ellen.
– Tehát, ha úgy adódik, a besenyők ellen is?
– Ellenük is.
Akkor, igen, akkor egy pillanatra talán mozdulatlan maradt. Görbe kardját bámulva őseire gondolt, szüleire, nagyszüleire, akik hajdan, a mondák idején, magyarokat kergettek, bolgárokat hódoltattak, gazdagok, hatalmasak és félelmetesek voltak. Hajdanában. A mondák idején...
– Vállalom – felelte, s már látta is, hogy terül szét egyből a követek arcán a megelégedés: igen, ezt a csatát megnyerték, a besenyő holnaptól fogva számukra nem egyéb, mint egy elkóborolt néptöredék, egy elkóborolt maradék, amit, ha kell, bármikor feláldozhatnak a betörő kunok martalékaként... Iszonyatosan nagy ár volt ez a béke nyugalmáért...
S már azt hitte, ,a végére értek, és már kezdett is lassan a búcsúzáshoz, az ilyenkor előírt hajlongó felálláshoz készülődni, amikor jött a méreg, a biztos jövőpusztító királyi jóindulat, a besenyőirtó felséges kegy:
– Fiadat urunk magához veszi, hogy a veszprémi kolostorban nevelődve egykoron majd ő is hirdetőjévé váljék e rideg vidéken az egy, igaz hitnek.
Erre nem számított.
– Hogyan? El akarják venni a fiamat? – kapta fel döbbent csodálkozással a fejét. Pedig hát akkor még igazán nem sejtett semmit sem...
– Természetesen. Őt is, mint minden korát betöltött besenyő fiúgyermeket...
Még mindig nem értett semmit. Még mindig nem tudta végiggondolni teljesen az elhangzott szavakat. Csak egész egyszerűen eszébe jutott a fia, az egyetlen gyermeke, aki túl bírta élni a csatangolások ínségeit, és aki már lassan-lassan kezdte szőrén megülni a lovat, valahányszor társaival együtt nyilazni kiment; még mindig igazán nem gondolt semmire, nem sejtett semmi hátsó szándékot az elhangzottak mögött, egyszerűen csak sajnált volna magára maradni és nem látni maga mellett nap mind nap önmaga ifjabbik tekintetét.
Tudatlanul még megpróbálta könyörgőre fogni a szót:
– Ne, ezt az egyet ne!... Hagyjátok meg a fiamat! Kérjetek mást, de ezt ne!...
– Király akarata! – vágott közbe durván valaki, és már jött is az ösztönös válasz, a meggondolatlan önfejűség, amivel akaratlanul is csapdába esett:
– Akkor se...
– Szembeszegülsz?... Nem volt elég!?...
Ekkor, igen, ekkor értett meg mindent. Erre a fenyegető sziszegésre világosodott csak meg előtte teljesen a királyi kegy aljassága, és fogta fel ugyanakkor azt, hogy minden más dologban alkudozhat, de ebben az egyben nem. Arcán megrándult egy izom, szeme előtt cikázni kezdtek a kísértetek; ölni és megöletni lett volna kedve, kardélre hányni ezeket a fennhéjázó követeket – de aztán mégis inkább csak nyelt egy nagyon-nagyon keserveset, és megpróbálta megfogalmazni az úgyis hiábavalót:
– Minden feltételeteket elfogadtam. Keresztény leszek, elűzöm hűséges sámánomat, elégetem atyáim isteneit, szolgálom fegyverrel királyotokat mindenkor és mindenütt. Mindenbe beleegyezem.
De a gyerekeinket nem áldozhatjuk fel! Ezt ne kérjétek!
– Besenyő, gondolj szavaddal! Néped sorsa múlik ezen. A király türelmetlen!
– Hallhattad hírét Szár Szerind fia Koppány vesztének. Pedig az nálad is hatalmasabb úr volt...
Addigra már teljesen elmúlt a félelme. Meglehet azért, mert megértette: itt minden hiába. A győzők sohasem lesznek könyörületesek. Keserű daccal mégis egyezkedni próbált:
– Urak, értsetek meg!... Lovaink egyazon föld vizét isszák, hátunkon is egyféleképpen ver végig a keleti szél, tehát tetszik-nem tetszik, együtt kell élnünk. Igaz? Ha élni akarunk... És mivel most ti vagytok az erősebbek, a tízszer, százszor erősebbek, ezért meghajolok előttetek, hűséget esküszöm királyotoknak, szolgája leszek, talán hősi halottja is, de hogy a fiamat a magam jószántából besenyőnyűző papnak adjam, a társait pedig népirtó latornak, kámzsaajnározó söpredéknek, azt ne kívánja tőlem senki soha!...
– Konok vagy, Thonuzoba, és csak magad látod kárát.
– Mert a gyerekeinket önként nem adom? Mi marad nékünk, ha őket elviszitek?
– Éltetek, vagyonotok nem elég? Legeltethettek zavartalan földeiteken, dicsérhetitek apáitok nyelvén háborítatlanul az egy, igaz Istent. Mindez nem elég?
– Csak éppen a jövőnket ölitek meg lassan, fegyver nélkül, keresztényi szeretettel. És mit ígértek cserébe? Egy ismeretlen, senki által soha nem látott világot: gyerekeinkért, szokásainkért, isteneinkért. Urak, magyar urak, nem kértek ti túl nagy árat a szenteltvízért?
Igen, valahogy így mondta. Valahogy ilyesféleképpen Talán még közben ordított is. Bármennyire is nem kellett volna, már nem tudott többé uralkodni magán. Egyszer végre neki is a győzők arcába kellett vágnia az igazságot. Ez volt úgyis, tudta jól, az utolsó elégtétele...
A követek meghökkenve bámulták, és, úgy rémlik, mintha zavarukban egymásra villant volna a tekintetük. De csak egy pillanatig...
– Gondolod, hogy néped is így gondolkozik? Hogy nem mond le a szabad éhenpusztulás örömérő? A harcról nem is beszélve...
– És mondd, kit ültetnél fel holnap a lóra? Hányan bírják még kihúzni az íjat közületek?
– Azt hiszed, mert vezérük lettél, jogod van lemészároltatni őket? A biztos halálba küldeni valamennyi embered?
Erre elhallgatott. Valóban nem mindegy, hogy holnap avagy tíz év múlva. Tíz esztendő végtére is nagy idő, temérdek panasz, rengeteg jajgatás apadhat alatta el. S ki tudja, talán még csodákkal is szolgálhat az élet... De ő akkor sem állhat kötélnek. A megalázkodásnak is vannak határai. Még ha csak egy maroknyi kóbor besenyű vezetőemberéről van szó, akkor is...
– Ez az élet ára. A király ezt kéri cserébe a keresztvízért. Miféle ár ez: életet az életért? Kinek van joga ezt elfogadni?
– Nem! Nem és nem. Beszélni tudtok, szépen tudtok, magyar urak, megtanítottak, látszik, az asszony nyelvű papok, de erről az egyről mégsem tudtok meggyőzni engem soha.
– Tudod, mit beszélsz?
Tudta, nagyon is jól tudta. Nagyon jól emlékezett mindenre: a kifosztott táborokra, a szétszórt zsarátnokokra, a legyilkolt csecsemőkre. Minden ott kavargott a sátorban, a parányi mécses imbolygó lángja körül...
Lassan lehiggadt benne a dac, és már egyes-egyedül csak a gyűlölet keserűsége maradt:
– Üzenjétek meg uratoknak, hogy holnap reggel népem minden bizonnyal megkeresztelkedik, mert éhes és enni akar. De nélkülem.
– Gondold meg, besenyő, mit beszélsz! Nagyon jól tudod, ebben az országban nincs helye két hitnek.
– Én akkor is pogány maradok – felelte nekikeseredett hangon, és szembenézett a nekivörösödött arcú követekkel. Közömbös, szenvtelen tekintettel bámult az urak szemébe, mintha nem is az ő életéről lett volna szó, hanem valaki ismeretlen, tőle távol álló teremtés haláláról. Csak amikor a lovak dobogását elnyelte az éjszaka, akkor kezdett el ismét egész testében reszketni.
Félt...
Harmadnapra reá Thonuzobát eltemették. Lovastól. Elevenen. A krónikás szerint, miközben a király harcosai sisakban hordták köré a földet, ő mindvégig néma és rezdületlen maradt, dacos szoborként nézve valahova messzire, valahova a semmiségbe. Csak valahányszor a lova felhorkant, ilyenkor mozdult meg egy rezzenésnyi ideig, sarkantyúját az állat vékonyába vágva. A procedúra alatt háromszor ajánlották fel neki a keresztvizet, de – legalábbis az ismeretlen krónikás szerint – még csak nem is válaszolt.
Ma már csak egy kisebb halom áll a kivégzés helyén a síkon. A pusztai pásztorok úgy mesélik, maga a világhódító Attila király pihen itt hármas koporsójában, kiáshatatlanul; a városi régészek valamelyik kun nagyvezér gazdag leleteket ígérő sírjának tartják, amihez, megfelelő anyagi alapok híján nem mertek hozzányúlni mind a mai napig. A múzeum etnográfusai feljegyezték viszont, hogy még alig néhány évvel ezelőtt is, a minden esztendei rekrutáláskor a bevonulók anyái ide gyűltek össze imádkozni, miszerint óvja meg a fiúkat az ég, őrizze meg épen, és hozza őket haza az apáik emlékével...


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék